Van egy szép román-nyelvű blogbejegyzés itt, amely arra ihletett engem is, hogy aggodalmamnak adjak hangot egy-két “gender-studies”-kérdéssel kapcsolatban.
Arról van szó, hogy a mai tinédzser (és nemcsak) fiúk jórésze nőiesebb egy átlagnőnél. Miért? Nézzétek csak meg a prémes kabátjuk, a lapostalpú cipőjük, kilógó derekuk, az ún “The Kenvelo Way of Living”-be burkolózott mesterkélt stílusuk. Mobiltelefonjukkal hálnak és bőgnek, ha rájuk kiabálsz. 3000 éve egy rákiabálás olyasmivel végződött, mint ma is – többekközt – pl. a szarvasoknál. Ha kiabálsz, akkor “menekülés vagy harc”. De nem mai hőseinknél! Ők CSAK bőgnek. De nem mint Leonidász, hanem – mint mondjuk – , egy tökönbillentett flamingó.
“Ó, tejóég… milyen színű fülhallgatót vásároljak a neonzöld ájpodom mellé??” Megviselő egy kérdés. Nem alszik éjjel, nem alszik nappal, rossz döntést hozott, amikor arra a piciri popsijára azt a méregkék árnyalatú jeanst választotta, mert most a neonzöld iPod tisztára ciki lesz. Jujj, jajj.
Eladósrác egy üzletben: Rituálészerűen dobja hátra kis frufruját és őszintén néz a szemembe, amikor csak épp valami konkrétra vagyok kíváncsi. Azt üzeni a szemével, hogy “a barátod akarok lenni…” Döbbenet… Én viszont CSAK vásárolni akarok, és semmi esetre sem akarom magam átadni az “örök barátság” pihepuha rózsaszín kultuszának!
Unisex-culture. Mily megható! Hol van Chuck Norris zsibbadt, ámde maszkulin attitűdrendszere? Hová tűnt pl. Steven Seagal elfojtós, ámde férfias igazságérzete? Rambóról most nem beszélek, mert ő egyértelműen túlkompenzál:) … Helyettük viszont itt vannak ezek az énekesek és filmsztárok, akiknek szép nagy zöld szemeik krokodilkönnycseppeket eresztve remegnek, mint azokban a secondhand manga-rajzfilmekben back in the 90’s. Taknyuk-nyáluk egybefolyik, ha megsértődnek. Megijednek, ha rájössz, hogy invisible-ben vannak a messengeren. Jajveszékelve remegnek, ha fáznak. Milliókat költenek olyan hajkoronákra, melyekről a legjobb próbálkozásra is csak Csernobilra tudok asszociálni. Nohát, kössz. Én ebből nem kérek. Szerencsére semmi közöm nincs hozzájuk, legyenek boldogak, valósítsák meg magukat, és igen: megértem az emókat, amiért annyit sírnak. A helyükben én is sírnék!
